A rendszerváltás éppúgy felkészületlenül érte a magyarországi egyházakat, mint a társadalom nagy részét. Az oktatás-nevelés területén történő egyházi szerepvállalásra pedig végképp nem lehetett felkészülni, hiszen a szocialista rendszer az ifjúsággal történő foglalkozás minden lehetőségétől igyekezett teljesen elzárni az egyházakat. A 80-as évek második felében az állam óvatos engedményei jelezték a rendszer gyengülését, mind több gyülekezetben jelent meg az ifjúsággal való foglalkozás valamilyen formája. Elsősorban a történelmi kollégiumok öregdiákjai kezdtek el szervezkedni, és többféle fórumon felvetették egykori iskoláik visszavételének gondolatát. A 80-as évek közepén hívott össze dr. Szűcs Ferenc professzor egy bizalmas megbeszélést Tahiban, amelyre fiatal tanárok, lelkészek, teológusok kaptak meghívást. Debrecenből János testvéremmel, aki szintén a Református Kollégium Gimnáziumnak volt a tanára, vettünk ezen részt. A tanácskozás témája az akkori körülmények között rendkívül izgalmas volt: Ha lehetőség lenne új egyházi középiskola (vagy iskolák) indítására, valamelyik egykori neves iskola átvételét szorgalmazzuk, vagy alulról építkezve, a saját embereinkkel és programunkkal valósítsuk meg terveinket? Ez a kérdés a következő években, évtizedekben ismételten felmerült, és ma is aktuális.
A rendszerváltás eseményei felerősítették az egyházak iskolaalapítási szándékát, így kerülhetett vissza a Református Egyházhoz már 1989-ben az ősi Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, majd 1990-ben a Baár-Madas Gimnázium. Az eseményeknek bizonyos mértékig magam is tevékeny részese lehettem, mert 1990-ben egyházkerületi világi főjegyzőnek választottak, így az újjáalakult Zsinatnak is tagja lettem. Bizonyára sor kerül majd ennek a korszaknak, benne a református iskoláztatás újra indításának tudományos igényű feldolgozására, jelen esetben csak néhány személyes élményre és általános tapasztalatra szorítkozom.
Óriási erkölcsi támogatást jelentett az iskoláik visszavételét fontolgató gyülekezeteknek, közösségeknek az, hogy a Zsinat elnöksége (dr. Hegedűs Lóránt püspök és dr. Bodnár Ákos főgondnok) „iskolapárti” volt, mindenkit arra biztattak, hogy helyi szinten próbálják minél hamarabb visszaszerezni, és elindítani iskoláikat. Az első iskolák indítása gyakran valóságos harcot és küzdelmet jelentett, több esetben méltatlan körülmények között, az állami iskola néhány termében vagy még alkalmatlanabb helyen indultak az első osztályok. A régi rendszer hívei a lehető legváltozatosabb módon igyekeztek akadályozni az indulást, lebeszélni a szülőket, a diákokat az egyházi (nemcsak református) intézmények választásáról. Debreceni példa a Kollégium Általános Iskolája Füvészkert utcai épületének sorsa, melyben évekig „társbérletben” folyt a református oktatás, majd teljesen leromlott és kifosztott épületet vehetett át az Egyház. A Református Egyház vezetése ezekbe a helyi konfliktusokba éppen az egyházközségek autonómiája miatt nem igen avatkozhatott bele. Tagja voltam a Zsinat első oktatási bizottságának, amely mai szemmel inkább naiv álmodozók beszélgető klubjának, mint jogszabály előkészítő testületnek tűnik. (Érdemes felidézni a tagokat: Dr. Veress György, ifjú dr. Bibó István, Victor István és Győri József). Emlékszem egy vitánkra, melynek lényege az volt, szükséges-e bármilyen zsinati hivatal vagy tisztség, amely az oktatásüggyel foglalkozik.
Hatalmas lökést adott az egyházi oktatás ügyénk a volt egyházi ingatlanok rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény, amely lehetővé tette az államosított épületek természetben történő visszaszolgáltatását, illetve egyszeri anyagi kártérítést vagy örökjáradékot is nyújtott a vissza nem kért épületekért. Elsősorban ennek a törvénynek köszönhető, hogy 1992-1993-ban a református történelmi kollégiumok és neves középiskolák szinte mindegyike visszakerült egyházi tulajdonba, ezzel kialakultak egy folyamatosan bővülő református iskolarendszer alapjai.
Melyek voltak a kialakuló református iskolarendszer legfőbb vonásai, lényeges kérdései, eredményei és nehézségei?
Iskoláink jellegzetessége, hogy általában nem szülői igényfelmérés alapján, hanem gyülekezetek vagy magasabb egyházi szervezetek (egyházmegye, egyházkerület) döntései nyomán jöttek létre, ők lettek az intézményekért felelős fenntartók. Ennek mind a mai napig ható következménye, hogy az intézmények nagy részében a szülőknek nincs lényegi befolyásuk az iskola működésére, pedagógiai programjára, a tanári kar vagy vezetés összetételére. Legtöbb esetben „megrendelőként” és nem „tulajdonosként” tekintenek az iskolára. A rendszerváltás átmeneti éveiben egyetlen folyamatosan működő intézményünk, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma olyan vezető testületet (iskolaszék) hozott létre, melyben a nevelőtestület, a fenntartó egyházkerület és a szülők egyenlő arányban voltak képviselve. Próbáltuk ezt a modellt más református iskolák számára is javasolni. Ez a kísérlet 1995-ben zárult le, amikor a Zsinat elfogadta a Református Közoktatási (később Köznevelési) Törvényt, amely egységesen szabályozta az Igazgatótanácsok hatáskörét, és abban biztosította a fenntartói képviselők többségét. Ennek a szervezeti rendnek előnye az, hogy az Egyház a maga háttérintézményeivel biztosítja az oktatási és nevelési intézmények működésének egységes kereteit, kizárja a helyi megoldásokat, képes szakmai és módszertani segítséget nyújtani a fenntartóknak, intézményeknek.
A rendszerváltás utáni iskolaalapítások másik jellegzetessége, hogy egy nagyon egyenetlen szerkezetű iskolarendszert hozott létre. Iskoláink nagy többsége kezdetben középiskola (jórészt gimnázium) volt, kevés általános iskola, még kevesebb óvoda. Az ok nyilvánvaló: A helyi hatóságok sokkal könnyebben megváltak a középiskoláiktól, mint az önkormányzatok a kötelező általános iskolai oktatást biztosító intézményeiktől. Itt jelentkezett először élesen a világnézeti semlegesség kérdése: Ha a község egyetlen általános iskolája egyházi tulajdonba kerül, hogyan biztosítható a világnézetileg semleges oktatást igénylő szülők és tanulók alkotmányos joga? Nyilvánvaló az lett volna az ideális, ha a református család gyermeke református óvodában kezd, utána református általános iskolában, majd középiskolában folytatja tanulmányait. Erre ebben az időszakban még igen kevés esély adódott. Ez a torz szerkezet az évtizedek alatt sokat módosult, lényegesen nőtt az általános iskolák száma, és a jelenleg is futó óvodaprogram még inkább javít majd az arányokon.
A kezdetektől lényeges és fontos kérdés volt az, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnie a református iskoláknak, hogyan mérhető egy átvett vagy újonnan alapított intézmény sikeressége? Mind a mai napig vita folyik arról, hogy a szakmai kiválóság vagy a református lelkiség a lényegesebb és fontosabb. Mivel a 90-es évek elején a református iskolák nagy része középiskola, sőt gimnázium volt, a szülők és tanulók részéről egyértelmű igény volt az, hogy legalább azt a szakmai színvonalat tartsa az egyházi intézmény, mint állami elődje, vagy a környék neves iskolái. Nyilván ez úgy volt elérhető, hogy a felvételnél elsősorban a szakmai tudást igyekezett értékelni az intézmény. Így kerülhetett be az egyházi iskolába az egykori párttag gyermeke, és maradt ki a hithű presbiter nagyapa unokája. Ezek a helyzetek még saját iskolámban, Debrecenben sem könnyen kezelhetők voltak, de egy kisvárosban nagyon komoly feszültséget keltettek. Voltak olyan hangok is, hogy az egyháznak éppen a leszakadó régiókkal, a hátrányos helyzetű tanulókkal és családjaikkal kellene foglalkozni, nem az elit oktatás területén tevékenykedni. Hosszú évekbe telt, amíg ezek az ellentmondások feloldódtak, ma már egyházunk szinte a társadalom minden rétege számára kínál oktatást-nevelést.
Különösen a gyülekezeti fenntartásba került iskolákra volt jellemző, hogy nem volt meg a szakértői háttér a fenntartói feladatok ellátásához. A lekészek sem voltak felkészülve a mind bonyolultabb teendők ellátására, nem voltak tisztában a jogokkal és kötelezettségekkel. Nehezen kezelhető volt az a helyzet, hogy a presbitériumoknak olyan költségvetésekről kellett dönteniük, amelyek nagyságrendileg meghaladták a gyülekezet saját költségvetését. Gyakoriak voltak az irreális elvárások, azt remélték, hogy a tanárok, a diákok és szüleik jelenléte rövid távon is megnöveli a templomba járók számát, megújítja a gyülekezeti életet. Tipikus volt, hogy mind több kötelező alkalom előírásával, a vasárnapi istentiszteletek látogatásának igazoltatásával, kötelező konfirmációval igyekeztek biztosítani a lelki növekedést. Az ilyen elvárások sokszor a várttal ellentétes hatást váltottak ki: A végzős diákok nem kívántak egyházi intézményben továbbtanulni, sőt az egyháztól is elszakadtak. Tanulságos lehet számunkra, hogy a két nagy iskolafenntartó egyház (római és görög katolikus, evangélikus) nem engedélyezi, hogy egyházközségek középiskolák fenntartói legyenek, azokat csak egyházmegyék, egyházkerületek vagy a szerzetesrendek tarthatják fenn.
Gyakran fejtett ki csendes ellenállást az államtól átvett („táblacserés”) iskolák tanárainak egy tekintélyes része. Kénytelenek voltak elfogadni az új helyzetet, de gyanakodva, óvatosan figyelték az új fenntartó lépéseit. Olyan is előfordult, hogy éppen a templomba járó, hitvalló keresztyének kerültek kisebbségbe a tantestületben, őket tekintették az egyház „beépített” embereinek. Nehéz volt vezetőket, igazgatókat találni, hiszen az eddigi vezetők általában politikailag elkötelezettek voltak, szakmai okokból sok esetben még évekig helyükön maradtak. Ha a fenntartó új vezetőt nevezett ki, vele szemben könnyen kialakult a nevelőtestület ellenállása. Ezek a kezdeti feszültségek legtöbb esteben fokozatosan oldódtak, a nevelőtestület új tagjai általában már tudatosan vállalták az egyházi iskola követelményit, előírásait. Az alulról építkező intézmények ilyen tekintetben általában szerencsésebbek voltak, a fokozatosan növekvő nevelőtestületbe általában olyan pedagógusok kerültek, akik tudatosan vállalták a református intézmény értékrendjét, elvárásait.
Érdekes lehet megvizsgálni, hogy hogyan viszonyultak a külföldi testvéregyházak a református egyház által felvállalt iskolaalapítási programhoz. Már a rendszerváltás előtt is szoros kapcsolatot tartott fenn egyházunk a németországi és svájci protestáns egyházakkal, illetve az általuk működtetett segélyszervezetekkel (HEKS, Diakonisches Werk). Ők elég világosan kifejtették, hogy nem kívánják támogatni az Egyház ilyen léptékű feladatvállalásával az oktatás területén, sőt anakronisztikusnak tartják az egyházi ingatlanok ilyen célra történő visszaigénylését. Mivel saját oktatási intézményeik is mind inkább szekularizálódtak, irreális programnak tartották azt, hogy a református iskolák missziói szerepet tölthetnének be. Számukra a szociális programok, épületfelújítások, a hátrányos helyzetű csoportok támogatása élveztek elsőbbséget.
Komolyabb támogatás és segítség egyedül a holland református egyházaktól, közösségektől érkezett. A holland helyzet azért speciális, mert az oktatási intézmények nagyjából egyharmada állami, egyharmada katolikus, egyharmada protestáns. A protestáns (református) felekezetek, gyülekezetek nem vesznek részt közvetlenül az iskolák fenntartásában, azokat hitvalló szülőkből, szakemberekből álló iskolatanácsok vezetik. A református intézményeket komoly szakmai háttérrel rendelkező pedagógiai intézmények segítik, akik a tantárgyi továbbképzések mellett szervezési, módszertani segítséget is nyújtanak, mindezt hitvallásos meggyőződéssel teszik. A holland protestáns pedagógiai szervezetek közül az amertsforti központú Educa Transfer International (ETI) nyújtott felmérhetetlen segítséget az alakuló magyar református iskolarendszer kezdeti lépéseihez. Konferenciákat, hollandiai tanulmányutakat szerveztek a református intézmények vezetőinek, tanárainak. Éveken keresztül tartottak fenn egy irodát Budapesten, ahol a Keresztyén Nevelés című folyóirat szerkesztősége is volt. Ez a hiánypótló újság magyar és külföldi keresztyén pedagógusok cikkeivel igyekezett segíteni a református iskolák tanárainak hitbeli és módszertani megújulását, fejlődését. Anyagi és módszertani segítséget nyújtottak első hittankönyveink megírásához, kiadásához. Amikor a Horn-kormány idején komoly anyagi gondok jelentkeztek a hazai és határon túli református iskoláknál, nagyszabású gyűjtési akciót szerveztek saját iskoláik diákjai és szüleik között. Segítségük azért is példaértékű, mert nem kívántak rátelepedni a magyar iskolarendszerre. Amint megalakultak és megerősödtek egyházunk saját intézményei (Oktatási Iroda, Pedagógiai Intézet), ők fokozatosan befejezték itteni tevékenységüket.
A holland kapcsolat egyik látványos eleme volt az iskolabútor akció. Alig volt olyan intézményünk, amelynek ne lett volna szüksége iskolabútorra. Az újonnan alapított iskolák éppúgy bútorhiánnyal küszködtek, mint az átvett intézmények, melyekre lelakott, gyakran használhatatlan berendezések maradtak. A különböző holland szervezetek nagyszabású akciók keretében gyűjtötték össze, raktározták és osztályozták az iskoláik által lecserélt bútorokat, nagyrészt padokat és székeket. Kamionok sokasága szállította a bútorokat Magyarországra, de jutott belőlük Erdélybe és Kárpátaljára is. Szinte minden iskolánkban megtalálhatók még ma is azok a jellegzetes egy és két személyes holland iskolapadok, melyekről először le kellett kaparni a töméntelen ráragasztott rágógumit, de utána elnyűhetetlennek bizonyultak. Ennek az akciónak, általában a Kárpát-medencei református iskolák megsegítésének fáradhatatlan szervezője volt Tüski István hollandiai magyar református lelkipásztor, akinek tevékenységéről illik ilyen formában is megemlékeznünk.
A formálódó református iskolarendszer megerősítésében hiánypótló szerepet vállalt az Országos Református Tanáregyesület (ORTE). Az eredetileg 1902-ben alakult szervezet 1991 őszén alakult újra Debrecenben. Az állampárti rendszerben a pedagógusok állandó ideológiai nyomás alatt voltak, számukra felszabadító érzés volt egy alulról szerveződő civil szervezet tagjává válni. A Tanáregyesület rövidesen a református oktatási-nevelési intézmények elkötelezett, gyakorló keresztyén pedagógusainak gyűjtőhelye lett, de tagjai között megjelentek az állami, önkormányzati iskolák református tanárai is. A Tanáregyesület éves konferenciáit mindig más intézmény rendezte, így egymás iskoláit is megismerték a tagok. A konferenciákra általában neves előadók kaptak meghívást, az előadásokat követő beszélgetések, szakmai fórumok egyfajta továbbképzést is jelentettek. A Tanáregyesület két üdülővel is rendelkezett, melyeket a tagok és családjaik kedvezményesen vehettek igénybe. Az egyesület támogatta néhány olyan kiadvány megjelenését, amelyek a református iskolák tanárainak segédkönyvként szolgálhattak. Széles körű egyeztetés után fogadta el a Tanáregyesület közgyűlése a református pedagógusok Etikai Kódexét, melyet később a református iskolák nevelőtestületeinek nagy többsége is magáévá tett.
Hogyan élte meg az új református intézmények megjelenését egyetlen folyamatosan működő iskolánk, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma?
A helyzet hasonló volt ahhoz, mint amikor az egy gyermekes családban testvér születik. Természetesen a nevelőtestület nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta a híreket az új intézmények megalakításáról, és a kezdetektől igyekezett átadni tapasztalatait, dokumentumait azoknak, akik ezt igényelték. Ugyanakkor szokatlan volt megélni, akár tiszántúli viszonylatban, hogy most már nem mi vagyunk az „Egyház iskolája”, hanem egy intézmény vagyunk a sok közül. Emlékszem egy parázs hangulatú egyházkerületi tanácsülésre, ahol a mindig szűkös anyagiak szétosztásáról folyt a vita. Beterjesztésre került egy olyan javaslat, hogy az eddigi szokásos elosztást, mely szerint a nyolc egyházmegye bizonyos kulcsok szerint részesül az egyházkerületi központi pénzalapból úgy módosítsák, hogy a Debreceni Kollégium mintegy „kilencedik egyházmegyeként” szintén kapjon külön támogatást. Az esperesi kar részéről nagyon kemény hozzászólások hangzottak el, hangsúlyozva, hogy az ő iskoláik ugyanolyan jelentősek, mint a Debrecen Kollégium, és nem támogatják ezt a kivételezést. Mivel a rendszerváltás utáni években hatalmas lett az érdeklődés az egyházi iskolák iránt, néhány évig az új intézmények megjelenése nem érződött az iskolánkba jelentkezők létszámán és színvonalán. A 90-es évek közepétől kezdtük tapasztalni, hogy gimnáziumunk vonzáskörzete beszűkül, hiszen miért jelentkezzen a Dunántúlról vagy Budapestről valaki Debrecenbe, ha Pápán vagy a fővárosban és környékén is találhat színvonalas gimnáziumot. Ez a folyamat a mai napig tart, ennek következménye az, hogy amíg a rendszerváltás előtt csak elvétve volt debreceni diák egy-egy osztályban, ma már mintegy 60 %-ra csökkent a kollégisták száma.
Óhatatlan volt az összehasonlítás az új intézmények eredményeivel (tanulmányi versenyek, felvételi statisztikák, később központi mérések). Szembesültünk azzal, hogy a visszavett vagy éppen újonnan alapított középiskolák (Gödöllő, Szentendre) egy része sokkal jobb képességű diákokkal rendelkezik, de a tanári karok szakmai színvonalában sem mi voltunk a legjobbak. Ez a versenyhelyzet egyrészt kihívást és jobb munkára, szakmai teljesítményre sarkallta tanáraink egy részét, másrészt az új tanáraink kiválasztásánál magasabb elvárásokat fogalmazott meg a fenntartó és az iskola vezetése. Időbe telt, amíg rájöttünk, hogy egyetlen intézmény sem lehet mindenben kiváló, ezért tudatosan meg kell határozni azokat a területeket, amelyekben helyzetünknél, személyi összetételünknél, tapasztalatainknál fogva többlet lehetőségeink vannak. Hatalmas érték volt a Kollégiumi Kántus, amely ebben az időben nemcsak magyarországi, hanem nemzetközileg is ismertté vált, példát adva más intézmények énekkarainak is. Ilyen érték volt a speciális kollégiumi, internátusi életforma, amely a sok évszázados hagyományokból merítve egészen különleges közösséget formált, és egész életre szóló indíttatásokat adott. Ilyen érték volt az a lelki érdeklődés az ifjúság körében, amely igényelte a rendszeres evangelizációkat, külső előadókat, a belső bibliaköröket, gyülekezeti kiszállásokat. Ma is hálával tekintek vissza arra, hogy nagyon sokan tanultak tovább ebből a korosztályból a Teológián, és szolgálnak ma lelkészként, vallástanárként. Szakmai téren ilyen érték volt a természettudományok oktatásának, köztük a matematikának és biológiának a magas szintű oktatása, ami a 90-es évek közepén a speciális osztályok indítására adott lehetőséget. Iskolánk volt az elindítója a Református Középiskolák Matematika Versenyének, amit 1993-ban rendeztünk meg először, és azóta is minden évben nagy érdeklődés mellett kerül lebonyolításra. Messze megelőzte más iskolák lehetőségeit az informatikai felszereltségünk. A Debreceni Kollégium a Debreceni Universitas tagintézményeként olyan nagy sebességű internetes hálózathoz kapcsolódott, melyről más iskolák nem is álmodhattak. Ezek a feltételek, valamint kiváló tanáraink munkája eredményezte diákjaink kiváló eredményeit a számítástechnika területén.
Még egy fontos dologra hívnám fel a figyelmet. Az egyre szaporodó közös iskolai alkalmakon (országos református tanévnyitó, ORTE konferencia, csendesnapok, vezetői megbeszélések) szembesültünk azzal, hogy szinte minden református intézmény tantestületében vagy éppen vezetésében megtalálhatók az egykori debreceni „REFI-s” diákon, de a fenntartó lelkipásztorok nagy része is diákunk volt. Legtöbb esetben ezek az emberek az újonnan formálódó testületek meghatározó személyiségei lettek, hiszen ők voltak azok, akik látták és megélték, hogyan működik egy református iskola. Ők igényelték leginkább az ősi alma mater segítségét, keresték meg tanácsért egykori tanáraikat. Úgy vélem, ez a mai napig újra meg újra megélt tapasztalat igazolja vissza azoknak a tanároknak a hitét és erőfeszítését, akik a legnagyobb nehézségek között is ragaszkodtak az egyetlen meghagyott intézmény megtartásához, működtetéséhez, tudásuk és emberségük továbbadásához. Így vált a Debreceni Kollégium a Biblia mustármag példázata alapján olyan maggá, melyből az újonnan alakult református iskolai közösség jelképesen kinőtt, és mára tekintélyes fává növekedett.
Debrecen, 2021 május
Győri József
A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma nyugalmazott igazgatója
A Nagytemplomi Református Egyházközség presbitere
